Egy reggel, mikor kinyitom a szemem, a homály felszívódása után megpillantom a hófehéren csillogó ablakot. Követem a hópelyhek mozgását és megpróbálom felmérni a sebességüket, hogy kikövetkeztethessem milyen mennyiségű hó pompázhat már odakinn. Azonban a tekintetem lecsusszan a tűzpiros, ugrándozó szarvasos takarómra és eszembe jut az előző esti kakaózás a kandalló mellett a sok meleg szőrös párna és takaró közé süppedve a szőnyegen. Ekkor belemarkolok a hasas, kacsatollas dunyhámba és egy ívelt mozdulattal ráhajtom a fülemre. Ám egy négylábú szőrgombóc élénken járkál már a lakásban és kedvenc szokásaként egy jó meleg, nyálas kutyapuszival lep meg a takaró alól kilógó nózimon. Így lendíti be a napomat.
Jártamban-keltemben sok kis apróság emlékeztet a télen jellegzetes elemekre, úgy mint a csillagok az égen, amit télen sokkal több ideig látni. És hát a csupasz faágak, amik a lombkoronák hiányában sokkal szembetűnőbbek, vagy a télen is zöldellő fenyő és a róla lehullott tobozok, a hópehely formájú díszecskék, a rénszarvasok, a gömbdíszek, melyek tükörként funkcionálnak, azaz segítenek a sötétben megsokszorosítani a fényt. És még sorolhatnám…
Ilyenkor még a reggelinél is jólesik bevackolni egy füles fotel ölelésébe egy nagy tálca mézes kenyérrel és egy jó bögre finom fahéjas teával.
A falatozások közben fel-feltekintve olyan, mintha kint teremnék egy erdő közepén az éjszakában. Sok fenyőfa ágain és levelein vastagon megáll a hó, úgy vesznek körbe, mintha leszálltak volna a csillagok. Messziről, látni vélem, hogy Hókirálynő áll közöttük fiatalon, még töretlenül, akárcsak egy zenedobozban a tüllszoknyás baba meghitt csilingelő zenére lassan táncikálva. Szinte hallani a csendülést, ahogyan visszatükröződik a csillagok fénye a hókristályokon.
Egy mókus ébred fel téli álmából, fél szemmel kíváncsian nézi, vajon aludhat-e még. Apró orrocskáját kidugva egy ágat pöcköl meg, melytől a lerakódott hókupacok potyogni kezdenek és nagy puffanással érnek földet. Halljátok? Ezek a tél dallamai! Utána nyúlok egy nagyobb, éppen leeső hókupacnak, hogy ne csapjon túl nagy zajt. Ekkor az ujjbegyemet ért szúró érzés miatt húzom vissza a kezemet. Ahogy odapillantok, megnyugodva tapasztalom, hogy sikerült a mozdulatom. Elkaptam hát a gömbdíszt. Az akácmézzel megkent kenyeret az ajkaimhoz emelem és jóízűen beleharapok.
Ahogy újra feltekintek, az egyik szép fát látom… a fenyőerdőből.
Latest comments